Esti ima (P. I. egyetemi lelkész)

Leülök, fáradt agyamnak jólesik
a világ zajából egy kis időre
önmagába térnie.

Ritka ez a nyugodt csend,

amely nem az elhallgattatás,
sem az üres várakozás
kongó semmittevése.
Benne a dolgok elnyerik
természetes színüket:
mindent úgy láthatok,
ahogyan mindig kéne látnom.
Mielőtt lefekszem, megállok.
Ridegnek látszik az élet sok
miértje és hogyanja.

E szívmélyi csöndben megértem:
mindenre úgysem kaphatok választ.
Életem, mint sokmillió társamé –
mégis az enyém.
Abból is valami teljesség
kiragyog: tulajdonom.
A csend őszinte homályában
be kell vallanom: az élet jó!

Még a rajtam csattanó gyűlölet is
alámerülő kavics a szeretet tavában.
A rosszul sikerült dolgokban is
a tökéletes jó elhalványulását sajnálom.
A rohanó idő e kis szünetében
amikor – úgy tűnik – tisztán vonulnak el
előttem a történések kusza képei,
gondolataim:
öröm tölti be egész valómat;
jó, hogy itt vagyok, s itt vagyok,
jó, hogy élhetek!

Életem távoli határait figyelem:
milyen ámulatba ejtően fogható kontúrok
ölelik magukba sorosomat.

Istenem, kezedbe vetem életem!