A tárgyak imáiból

Egy elhajított, elhagyott

üvegcserép vagyok,

szemétdombon fekszem törötten.

Köröttem portálok, büszke ablakok,

de jaj, homályosak, vakok,

világtalan mind s fénytelen.

S engem megejtett hirtelen

valami szép, csodás varázs,

s ragyogtam, izzottam, mint parázs

és elrévülten, elbűvölten

szikráztam, égtem, tündököltem,

gyémántos fényem szerteszórtam:

a Nap sugárzó tükre voltam!

Köszönöm, Istenem, hálatelten,

hogy volt időm, midőn

sok más dicsőbb üveg közül

az én szegényke-árva lelkem

választottad ki tükrödül,

s a törött üvegcserepet

beragyogta a Szeretet!